1. fejezet, 7. rész
Leültem a kanapéra a nappaliban. Anya a falba épített LCD panelt nézte. A képernyőre mutatott, mikor észrevett engem. Egy hosszú, egyenes hajú bemondónő olvasta fel a Chronos lakosságának szóló felhívást.
Egy fogoly megszökött a javítóintézetből a Nyugati Blokkban. Chronostól nem messze nyomát vesztették. Ahogy a tájfun közeledett az egész körzetet kijárási tilalom alá vették. Ma este tilos a kijárás, speciális esetek kivételével.
Egér arca tűnt fel a képernyőn. A képe alatt piros betűk díszelegtek: VC103221.
“VC…”
Ettem egy szeletet a cseresznyés tortából, ami az asztalon hevert. Anya mindig ilyen tortát süt a szülinapomra, amióta apa egy cseresznye tortával állított haza a születésem napján.
Anya szerint apát sem a pénz, sem a nők nem érdekelték, viszont annál jobban szerette az alkoholt. Eléggé reménytelen embernek hangzik. A három cseresznye torta, amit részegen hozott, nagyon finom volt. Le merném fogadni, hogy anyának azóta is eszébe jut minden szeptember 7-én. A szüleim a tortaevés után két hónappal elváltak, így szerencsére semmit sem tudok az alkoholista apámról. Igazából ez sosem okozott nekem problémát. Mióta megkaptam a top rangot, anya és én tökéletesen biztonságos életet élünk ebben a kényelmes chronosi házban, ellátva mindenféle csúcs dologgal. Semmi gondunk sincs.
“A riasztó a kertben még mindig ki van kapcsolva, de nem baj.”
Anya lassan felállt. Eléggé meghízott mostanában és a teste is eltunyult.
“Úgyis vacak lenne. Ha egy macska bemászna a kerítésen, a riasztó megszólalna, és az ügyosztály kijönne megnézni, hogy minden rendben van-e. Milyen vacak lenne!”
Anya sokszor használja a „milyen vacak” kifejezést, főleg ha a felszedett kilóiról van szó.
“Mindenesetre nagyon fiatal. Kíváncsi vagyok, mit csinálhat egy VC-vel a testében..”
VC. Egy V-chip. A Violence Chip rövidítése. Régen ez egy szilícium chip neve volt, amit Amerikában a tévékben arra használtak, hogy korlátozzák az adás bizonyos fajtáit. Ha feltelepítetted a tévédbe, elkerülhetted az erőszakos jeleneteket. Ha jól emlékszem, a nevét az amerikai Szövetségi Kommunikációs Bizottságtól kapta, 1996-ban.
De a Hatos Zónában a VC valami sokkal komolyabb dolog. Az emberek, akiket gyilkosságért, gyilkossági kísérletért, rablásért vagy bántalmazásért elítélnek, kapnak egy chipet, amit a bőrük alá juttatnak. Ezen keresztül a számítógép be tudja mérni az elítéltek tartózkodási helyét, fizikai erőnlétét és érzelmi állapotát. A VC a köznyelvi rövidítése annak a személynek, aki valami förtelmes bűnt követett el.
– Vajon miért kaphatott VC-t?
Ha a chip még benne van, a kereső rendszer egyszerűen be tudja azonosítani a tartózkodási helyét. Képesek elkapni anélkül, hogy értesítenék a városlakókat. De ha már ilyen messze mentek, hogy nyilvános bejelentést tettek és kijárási tilalmat hirdettek, bizonyára nem tudják, hogy hol van.
– Talán a lőtt sebet is ők… nem, az nem lehet.
Az volt az első alkalom, hogy lőtt sebet láttam emberi húsban, de azt biztosra vettem, hogy távolról ejtették. Ha ki próbálta volna szedni a vállából a chipet, az inkább egy komoly égési sérüléshez hasonlított volna. Rosszabbul nézett volna ki annál, amit én láttam.
“Ahhoz képest, hogy születésnapod van, elég unalmas ez a nap, nem?”
Anya felsóhajtott, miközben petrezselymet hintett a párolt húsra az asztalnál ülve. Az utóbbi időben kialakított egy szokást, miszerint „unalmasnak” nevez mindenfélét.
Anyu és én nagyon hasonlítunk. Mindketten idegesek és szociálisan alkalmatlanok vagyunk. A körülöttünk lévők mind átlagos, jelentéktelen emberek. Az osztálytársaim és a körzet lakói csendesek, intellektuálisak, jól neveltek. Senkit sem ért szóbeli vagy fizikai bántalmazás. Nincsenek furcsa vagy nem idevaló személyek. Mindenkinek lehetősége van rá, hogy vigyázzon az egészségére, szóval az anyuhoz hasonló, kicsit nehezebb emberek ritkák. Ebben a világban, ahol mindenki élvezi az állandó nyugalmat, ahol anya hízni kezdett és mindent unalmasnak meg vacaknak tart, óvatos lettem azzal kapcsolatban, hogy hogyan bánok másokkal.
Törd szét!
Pusztítsd el!
Mit pusztítsak el?
Mindent.
Mindent?
A kanál kiesett a kezemből.
“Mi a baj? Zavarban vagy.”
Anya rám nézett. Kerek arcán hirtelen mosoly tűnt fel.
“Micsoda ritka látvány! Te, zavarban! Hozzak neked egy másik kanalat?”
“Nem kell, jó lesz ez.”
Az arcomra erőszakoltam egy kényszeredett mosolyt. A szívem olyan gyorsan vert, hogy már fájt. Egy húzásra megittam az egész pohár ásványvizemet.
Lőtt seb, vér, VC, szürke szemek, mi a franc mindez? Ezek a dolgok nem fordulhattak elő a világomban eddig a napig. Miért csöppentek az életembe ilyen váratlanul és hirtelen?
Volt egy előérzetem. Egy érzés, hogy valami nagy dolod fog történni. Mint ahogy egy vírus beszivárog egy sejtbe és megváltoztatja vagy elpusztítja, talán ez a betolakodó épp úgy fogja megváltoztatni vagy elpusztítani a világomat.
“Shion? Mondd meg őszintén, mi folyik itt!”
Ezúttal anya komolyan nézett rám.
“Sajnálom, anya. Aggódom a beszámolóm miatt, szóval a szobámban fogok enni.”
Hazudtam neki és felálltam.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése